<br /> A kötet 410 népdalt tartalmaz.
„Sokoró a Kisalföld délkeleti peremtája Győr-Moson-Sopron megye területén. Ménfőcsanak-Bakonypéterd között elterülő löszös, homokos talajú dombvidék. A Tényői völgy két részre osztja. Települései szélein, a Sokoróalján helyezkednek el. Nagyjából a Győr-pápai vasútvonal és a Győr-székesfehérvári műút közötti terület. Hozzátartozik Pannonhalma környéke is”.
Domboldalai szőlő és gyümölcstermelésre, sík részei földművelésre, állattenyésztésre rendkívül alkalmasak. Már az Áprád-korban egyre növekszik szőlőinek területe. Borai már ekkor országos hírre tesznek szert. A szőlők terjedésével a dombok erdőségei egyre kisebb területre szorulnak, s így utat engednek a tájat sújtó eróziónak. A nyári záporok nyomán szurdokvölgyek, löszvájatok keletkeznek. Ezeket a nép Horgas-nak, meg Szurdik-nak nevezi. Nyúl községnél húzódik Európa egyik legnagyobb esővájta homokkő szurdikvölgye, a Szurdik. 600 méter hosszú, 20-30 méter falmagasságú óriási vízmosás. Ma a Pannonhalmi Tájvédelmi körzet része. A löszmélyutak falában hangulatos pincék sorakoznak.
Ez a táj sajnos történelme folyamán nagyon sokat szenvedett. 1241-ben itt vonulnak át a menekülő IV. Béla királyunkat üldöző tatár hadak. Tétet például teljesen el is pusztítják. Különösen sokat szenvednek Sokoróalja lakosai a
Mohácsi vészt követő 200 esztendőben. Ebben az időben községek sora pusztul el, válik lakatlanná és évtizedek múlva kezdődhet meg újratelepítésük. Még jó, ha egyes falvak lakói a közeli hegyek erdőségeibe tudnak húzódni és hegyközségi szórványtelepüléseket tudnak létrehozni. Az újratelepült falvak között is évtizedeken át több úgy szerepel, mint a töröknek behódolt falu. Adót nem csak földesurának, hanem a töröknek is fizetniük kell. Sőt Mezőörs 1609-ben történt elpusztítása után 10 évvel ugyan felépül, de két török földesura van: Kar Ali és Betszer Zain. Nekik kell adózniuk a falu lakóinak.
Győr-Moson-Sopron Megye Kézikönyve (Kaposvár, 2009) a megye települései között Sokoróalja faluinak történetét is közli. A Mohácsi vészt követő időszak pusztításairól a következő adatokat közli:
Győrújbarátot (akkor még Kisbarátot, Nagybarátot) 1549-ben feldúlják a törökök. Még 1619-ben is „puszta hely”-ként szerepel többszöri feldúlása miatt. A lakosság egy része a dombon lévő présházakba, pincékbe húzódik. A falu később a kuruc-labanc háborút, a franciák győri megszállását is megsínylette, hasonlóan 1848/49 hadi eseményeit és a két világháborút is.
A 17. század elején Győrszentmártont (ma Pannonhalma) is elpusztítja a török és csak 1669-ben telepíti újra Rummer Márton főapát.
Török dúlás következtében elpusztul Tényő is. 1535-ben már nem szerepel a lakott falvak felsorolásában. Csak 1714-ben kezdődik újratelepítése. Ekkor szőlővel is betelepítik, s olyan híres lesz szőlőiről, boráról, hogy 1862-ben a községben „Szőlőkiállítást” rendeznek. 1936-ban pedig a Párizsi Világkiállításon aranyéremmel tüntetik ki. Sajnos, a második világháborút is megsínyli a falu, mivel a német hadsereg megszállja és nagy pusztítást végez.
Török által elfoglalt falvak között említi egy 1609-es összeírás Tápot. Pért is teljesen elpusztítja a török. 1529 és 1531 között mint lakatlant jegyzik fel, sőt az 1568-as úrbéri összeírás szerint még mindig lakatlan. Csak a Vasvári béke (1664) után telepíti újra Széchenyi György győri püspök.
Török pusztításnak esik áldozatul Bőny, Rétalap és Sokorópátka is.
Egyéb katasztrófák is sújtják Sokoróalja falvait. Pl. Nyúl lakóit pestisjárvány (1739), földrengés (1763), kolera (1831), kipusztítja szőlőit a filoxéra (1880) és nagy tűzvésznek esik áldozatul 1942-ben. De sorozatos tűzvész pusztítja Felpécet is (1808, 1812, 1834, 1921).
Ennyi történelmi, meg természeti katasztrófával sújtott tájon lehet-e egyáltalán népzenei hagyományokat találni? Erre a kérdésre maga a sokoróalji táj azt feleli „lehet!” E meglepő válasz nyomán önkéntelenül is Kodály Zoltán szavai jutnak eszembe: „Addig van nép, míg dala van!” Sokoróalja népének van és a megpróbáltatások között sem veszett el a „dala”. Megmaradt a hite mellett. Ezért nem pusztult el Sokoróalja népe és él mind e mai napig. Népdalkincsét többen is gyűjtötték. Kenesei Ilona 1912-ben (Nyúl, Ravazd), Petneki Jenő 1944-ben (Ravazd), Borsai Ilona 1953-ban (Nyalka, Pázmándfalu), Kiss Lajos 1952-ben (Mezőörs, Pér, Táp). Gyűjtéseiket közli a Magyar Népzene Tára III. a, b, és IV. kötete.
Jómagam már az 1960-as évektől gyűjtöttem Sokoróalja településein. Sőt azzal is kötődtem ehhez a tájhoz, hogy Écsen 1974-ben Pávakört alapítottam Orbán László általános iskolaigazgató, Művelődési Ház vezetője segítségével és azt 16 éven át vezettem. Így minden héten kijártam Écsre nemcsak próbát tartani, az együttessel szerepelni, hanem szinte minden alkalommal népdalt is gyűjteni. Szépen gyűlt az anyag, s rövidesen felvetődött egy sokoróalji népdalgyűjtemény terve is. Sőt annyi anyag összegyűlt Écsen, hogy ebből 1985-ben „Megérett, megérett Écs hegyén a szőlő…” címmel kiadványunk jelent meg, melyben a falutörténeti részt Orbán László írta.
Ez a Pávakör nemcsak énekelt, új életre keltve a már feledésbe merülő, de összegyűjtött és ki is adott népdalokat, hanem feleségem, Barsi Ernőné Varsányi Ida vezetésével népi hímzéssel is foglalkozott. Hímeztek még a Művelődési Ház ékesítésére is. Lassankint a Rábaközi hímzésnek nevezett kisalföldi mintakincsben gyönyörködhettek a Művelődési Ház látogatói, s ilyenekkel kezdtek megtelni az écsi otthonok is. Nagyon sokszor hívtak előadást tartani Sokoróalja települései is. Sőt volt Győrött egy vonószenekarunk is. Ezzel is számos alkalommal szerepeltünk más vidékek mellett Sokoróalja falvaiban is. Ilyenkor népdalgyűjtésre is sort kerítettem. Oly sok anyag összegyűlt, hogy 1997-ben egy győrsági, 2001-ben egy téti daloskönyvem is megjelenhetett.
Népdalgyűjtő munkámba tanítványaimat is sikerült bekapcsolnom. A győri Tanítóképző Főiskolán erről a tájról is voltak tanítványaim, közülük többen is kedvet kaptak a gyűjtőmunkához, sőt voltak, akik szakdolgozataikat szülőföldjük néphagyományairól, népdalkincséről írták. Boldogan vettem be a Sokoróalja-kötetbe gyűjtéseiket is. E helyen is szeretnék köszönetet mondani lelkes munkájukért. Szabó Bernadett, Horváth Hajnalka, Petrovich Tünde, Tóthné Hajmási Izabella, Pongráczné Gaál Elvira, Dr. Lanczendorfer Zsuzsanna, Ficzek Piroska, Farkas Márta, Orbán Edit, a hozzájuk csatlakozó Szabó Bea és Farkas Katalin népdal, néphagyomány gyűjtéseikkel gazdagították e kötet anyagát. De e helyen köszönöm meg ismételten kedves énekeseimnek is az átadott dalokat, mondókákat. Mindez azonban Kodály Zoltán szavaival élve: „holt kincs” lenne csupán íróasztalom fiókjában vagy valamelyik polcomon, ha a Magyar Kultúra Kiadó nem vállalta volna a Daloló Sokoróalja kötet kiadását. Hálásan köszönöm Takács Szilviának és Takács Zsoltnak, a kiadó képviselőinek a kiadás megvalósítását, valamint Vértes Kornélnak szerkesztői munkáját.
Szívből kívánom, hogy e kötet nyomán keljenek új életre Sokoróalja dalai, olvasói ismerjék meg jobban ezt a tájat, s ne csak örömet szerezzen azoknak, akik élnek dalaival, vagy tőlük hallgatják, hanem kivált lakosaiban növelje szülőföldjük szeretetét, szolgálja azonosságuk megtartását, az egyetemes emberi kultúra gazdagodását.
Győr, 2012. április havában
Barsi Ernő
