<br /> Sebő Ferenc gondolatai:
Lajtha László "Dunántúli táncok és dallamok" című hangszeres népzenei monográfiájának második kötete kiadatlan maradt a szerző halála miatt. A kézirat - kiadásra előkészítve - felesége birtokában volt és a Lajtha hagyaték többi iratával együtt a Hagyományok Háza archívumába került. A fennmaradt levelezés tanúsága szerint az özvegy több kísérletet is tett, hogy a kiadás létrejöjjön, de mint a tények mutatják, ez nem sikerült.
Mikor Lajtha László örökösétől feldolgozás céljából megkaptam a hagyaték népzenei részét, ez az iratcsomó is a kezembe került. A főszöveg, vagyis a lejegyzett hangszeres darabok letisztázott partitúrái beszámozva, kiadásra előkészítve egy csomagban voltak. A hozzátartozó jegyzetanyagról viszont már nem találtam végleges tisztázatot. Lehetséges, hogy a kiadót éppen ez, a munka befejezetlensége riasztotta el annakidején a közreadástól. Bár a jegyzetek összeszedése nagyon körülményesnek ígérkezett, mégis úgy gondoltuk, hogy ez a munka megéri a fáradságot, ha Lajtha 1962-ben megjelent hangszeres monográfiáját így teljessé tehetjük.
Munkatársam, Puskás Katalin áldozatos munkájának köszönhetően a fellelhető adatokból kinyerhető jegyzetanyag viszonylag teljessé vált. A kottaanyagot grafikázó Németh Pál gondos zenei ellenőrző, javító munkája szintén jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ez a kézirat eljuthasson a publikálásig.
A kötet lektora, Sárosi Bálint sok ellentmondásra hívta fel a figyelmünket. Tanácsainak nagy részét köszönettel hasznosítottuk. Örömmel illesztettük be a jegyzetanyagba az általa készített dallamtípus-lejegyzéseket, amelyek megkönnyítik a dallamok keresését, azok gyakorlati használatát. Természetes dolog, hogy sem kiegészíteni, sem mai tudásunk alapján kijavítgatni nem akarhattuk ezt a 42 éve lezárt munkát. Egyszerűen arra törekedtünk, hogy a ránk maradt kézirat lehetőleg a szerző eredeti szándékai szerint kerüljön napvilágra, mindazok számára, akik tanulmányozni szeretnék ezt a gyűjteményt, akár gyakorlati muzsikálás, akár további kutatások céljából. A közreadás formáját, módszereit tehát a szerző jegyzi. Lehet ezeket vitatni, de csak most, hogy már megjelent.
A Németh István által összeállított hangzó melléklet is a szerző eredeti szándékát váltja valóra. A monográfiákat ugyanis hanglemez-melléklettel tervezte, de az akkori technika ezt még nagyon nehézkesen sem tudta megoldani. (Előbb a Patria-lemezek jelentek meg kották nélkül, majd később a lejegyzések hanglemezek nélkül). Csak örülhetünk annak, hogy Lajtha a publikálás kérdésében racionálisan gondolkodva mindig kihasználta a kínálkozó lehetőségeket, talán arra is gondolva, hogy majd egy tehetősebb utókor egyesítheti a külön-külön publikált gyűjteményrészeket. Ez most be is következett.
Jelen kiadványunk hangzó melléklete (2 CD) mind a már 1962-ben közreadott első, mind a most megjelenő második kötet hangzó anyagát tartalmazza, tehát Lajtha teljes dunántúli gyűjtésének általa közlésre érdemesnek tartott színe-javát.
Ezek a mellékletek nem csupán azt teszi lehetővé, hogy eredeti hangzásban is tanulmányozhassuk a lejegyzett darabokat, hanem arra is, hogy a Lajtha-csoport lejegyzéseit mai tapasztalatok alapján újra megvizsgálhassuk, és ha kell akár gyakorlati, akár oktatási célzattal számunkra használhatóbb, új lejegyzéseket készíthessünk.
Lehet, hogy ez a viszonylag egyszerű hangszeres anyag nem igényelt volna ilyen részletes lejegyzéseket, de az elvégzett hatalmas munka tisztelete nem hagyott más lehetőséget számunkra, mint a változatlan közreadást. A szívem mélyén megértem a mellőzött és lehetetlen helyzetbe hozott Lajtha Lászlót, aki a számára paradicsomi állapotot jelentő erdélyi gyűjtések lehetőségétől elzárva foggal-körömmel igyekezett hasonló értékekre bukkanni. Ha ezt nem tette volna sok olyan érték veszett volna el véglegesen, amelyek után senki sem érdeklődött már, pedig még mindig ott szunnyadtak a népi emlékezet mélyén. Még ma is kevesen fogják fel micsoda végleges szakadék tágul évszázados, egybefüggő műveltségünk és a jelenkor mindent elsöprő, feldolgozhatatlan információáradata között. A legszörnyűbb az, hogy az a tudás, amelyet egykor még MINDENKI tudott, szinte egy csapásra tűnik el. Nincs mód szépen módszeresen végigkutatgatni egy-egy kiszemelt, divatos jelenséget, mert mire valaki a balladákat összeszedi ezer információról marad le, amit ugyanattól az adatközlőtől is megtudhatna, ha lenne rá végtelen idő.
Lajtha László tudta ezt. Ezért a lehetetlent is megkísérelte, hogy mentse a még menthetőt. Kortársai közül túl sokan dőltek hátra elégedetten, hogy már nincs mit gyűjteni. A Lajtha példáját követő Martin György, a Pesovár testvérek és társaik mégis hallatlan értékes kincsekre bukkantak még olyan magyarországi részeken is (Szabolcs-Szatmár, Duna-mente, Fejér megye) ahol már senki nem számított semmire.
Lehet, hogy mai ismereteink birtokában már más viszonyunk alakult ki a népzenéhez, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ebben már Lajtha munkája is benne van. A magam részéről csak azt mondhatom, hogy Lajtha valamennyi megjelent (a kortársak által kissé megmosolygott, és fölöslegesnek ítélt) monográfiája nagy hasznunkra vált, amikor a Táncház-mozgalom kezdetén a népi hangszeres zenével ismerkedtünk. Hadd legyen ez a kötet - tudományos haszna mellett - egyben a mi tisztelgésünk a zeneszerző és tudós Lajtha László kései utódokat is inspiráló népzenei és közművelődési munkássága előtt.
