HALOTTAK NAPI NÉPSZOKÁSOK

Halottak napjának hetét a halottak hetének is nevezik. Ezen a napon szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és a gyertyagyújtás. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak: a gyertyák fényénél a "véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszatalálhatnak a sírba, nem kísértenek, és nem nyugtalanítják az élőket.

Sokfelé szokás volt, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra (a bukovinai magyarok körében pedig még a temetőbe is vittek ennivalót s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták). Szeged környékén "mindönszentek kalácsa", "kóduskalács" néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek. Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.

Zentán Mindenszentek napján a család minden tagja meggyújt egy gyertyát, azt tartották, hogy akié a legelőször leég, az hal meg leghamarabb. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.

Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. A hagyományos paraszti közösségek egy részében "a halottak hetén" munkatilalom van: nem szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy "ne zavarják a holtakat", s "mert a besózott káposzta meglágyul", és mert mindez bajt hozhat a ház népére. Ehelyett őröltek, kukoricát morzsoltak.

A szegedi tájon egészen a legújabb időkig a hagyományőrző családok már Mindenszentek ünnepén fehér üres kalácsot szoktak sütni. Régi szegedi polgárasszonyok mézzel vonták be a tetejét. Jellegzetes alsótanyai alakjában fonadék, amelyet perecbe foglaltak bele. Ez a Mindönszentök kalácsa, másként kúdúskalács, amelyet délután sírjaikhoz igyekezve, a temető kapujában várakozó koldusoknak osztogattak azzal a kéréssel, hogy ők is emlékezzenek meg a család halottairól. A koldusok könyörgését a régi szegedi hagyomány különösen foganatosnak tartotta. A Tápén sütött, briós formájú kis fonottkalácsnak kúdústuborék a neve.

A múlt század végén a szőregi koldusok ezen a napon a következő éneket énekelték a temetőkapuban:


Elindultunk a szent helyre,
A szomorú gyászos kertbe.
Vigasztalást ott sem veszünk,
Könyves szemmel hazamegyünk.

Már most Te eleidbe jöttünk,
Keresztfád előtt könyörgünk:
Tekints az megholt hívekre,
Kit teremtettél képedre.

Mert mindnyájunkért meghaltál,
Az keresztfán megváltottál,
Szent lelkedhez szorítottál,
Népünk üdvösséget hagytál.

Óh siralom, óh fájdalom,
Hogy a holtakról kell szólnom,
Az Úristen maga tudja,
Holtakat hogy szabadítja.

Sok lakóhelyei vannak
Az Úristen országának,
De nem tudjuk, merre vannak
A megholtak, hogy kínlódnak.



A cipellő meg a tutyi


Tudtad, hogy a tutyi nem azonos azzal a kínai gyártmányú bársony- illetve brokát cipellővel, amelyet a néptáncos lányok, asszonyok előszeretettel vásárolnak a Néptáncosok kellékboltjában és viselik táncházban, néptáncpróbákon, de akár nyári utcai lábbeliként is?

 

 tutyisok.jpg

                                               (fotó: kaposfo.hu)

 

Tulajdonképpen ez az elnevezés teljesen helytelen és téves, hiszen a tutyi valójában egy hagyományos lábbeli, amelyet a Dél-Dunántúlon, Somogyban, Tolnában és Baranyában hordtak magyarok, svábok egyaránt. Valójában ez egy gyapjúból két tűvel kötött és ványolt, kérgetlen papucsféle. Tutyit nemcsak az asszonyok, lányok viseltek, hanem - főleg a XX. században - a fiúk és férfiak is. A Bakonyban és a Balaton-felvidéken minden posztóból vagy vászonból házilag készült, talpalatlan zárt lábbelit így neveztek. Tulajdonképpen nem is cipő, mivel nincs kemény talpa. Nem hiába tesz különbséget is a somogyi kanásztánc dallam: A cipellő meg a tutyi, elment kukoricát lopni…

birds